45 éves kórusunk - Köszöntő gondolatok Tímár Imre emléktáblájánál

Megtisztelő, de nehéz feladat ez a felkérés. Nehéz, mert órákat lehetne beszélni Timár Imre karnagy úrról – de erre most nincs mód, ez az ünnepség nem erről szól.

Aki ma ilyen megemlékezésre készül, óhatatlanul a neten kezd el adatokat gyűjteni. Én is így tettem. Sok mindent találtam. Életrajzi adatokat, emlékbeszédeket, újságcikkeket. De aztán úgy határoztam, mivel ezeket az információkat bárki megtalálhatja, nekem nem ezeket kell csokorba szednem. Gondolom, a felkérők sem ez várják el tőlem.

Na, itt a másik nagy nehézség.

Mert Timár Imréről a jelenlévőknek – akik többségének Imre bácsi, vagy karnagy úr – több közös élménye van, mint nekem. A hétről-hétre visszatérő próbák, a megszámlálhatatlanul sok fellépés és a közös utazások során kialakult személyes kapcsolat alapján többet tudnak róla, mint én.

Akkor mit mondhatok én? Én, aki többnyire a színpadon láttam Őt. Csak néha volt módom kötetlenül beszélgetni vele. Mégis úgy gondolom, hogy az én személyes Tímár Imre-képemet fogom most megosztani önökkel.

Nekem ő az, aki hatalmas tárgyi tudásával, a zene szeretetével és egész személyiségével példaképként állt, és áll még ma is előttem.

Akkor kerültem közelebbi kapcsolatba vele, amikor 1994-ben Siófokra kerültem dolgozni. Már a Szegedi Tanárképző Főiskolán megszerettem a közös éneklést a Kardos Pál vezette vegyes karban. Ádándra 1979-ben költöztünk, és itt is kerestem lehetőséget élő zenei élményekre. Nem annyira a közös éneklés hiányzott, hisz a 3 kisgyerek és a kollégiumi nevelőtanári munka mellett erre reális lehetőséget sem láttam. Inkább csak a zenei étvágyam kielégítésének módját igényeltem, és meg is találtam akkor itt Siófokon.

Ezek pedig a Siófoki Férfi Dalkör és az akkor még Bányász Női Kar műsorai, karácsonyi koncertjei voltak, melyeknek rendszeres hallgatója lettem. Ezeket a kórusokat akkor Tímár Imre vezette.

Imponáló volt az a szakmai alázat, ahogy a kórusműveket a dalosokon keresztül átadta a közönségnek. A karnagy áll a kórus előtt, ő látszik a legjobban. Én azt tapasztaltam ezeken az előadásokon, hogy nem ő – a karnagy – akar szerepelni. Hisz a karmester csak eszköz, vagy inkább összekötő kapocs a zeneszerző és a kórus, a zeneszerző és a művének hallgatósága között.

Seprődi János erdélyi zenetörténész, folklorista idézetét hoztam. (Seprődi az, aki a 19. század magyar zene sajátosságainak megismertetéséért és történeti kérdéseinek tisztázásáért végzett termékeny és sokoldalú munkássága révén a Bartók és Kodály nevével fémjelzett népzenetudomány úttörője volt.)

Tehát az ő sorait idézem, amit mintha pontosan Tímár Imréről írt volna:

„ A karmester csakugyan lelke az egész együttesnek. Az ő buzgósága, temperamentuma, lelkiismeretessége, egyénisége ott van az egész előadásban. A karmesternek igazi művészi léleknek kell lenni, mert ő is játszik. Mégpedig a legkomplikáltabb hangszeren, az emberi testből és lélekből összerakott gyönyörűséges hangszeren.”

- Idézet vége.

Ez a „csodahangszer” az a sok-sok eredményes kórus, melyet Tímár Imre hosszú pályája során sikerre vitt. Méltán lehetett, s lehet rá büszke Siófok. Tímár Imre a siófoki születésű, és a fővárosi munkahelyitől függetlenül mindvégig lokálpatrióta maradt. A művész-tanár munkásságát 1999-ben a Díszpolgári cím adományozásával ismerte el az Önkormányzat.

Ez az emléktábla és az ilyen megemlékezések visszaigazolják számunkra Arany János szavait:

„Nem hal meg az, ki milliókra költi

Dús élte kincsét, ámbár napja múl.”

A mi kötelességünk tehát, hogy a Tímár Imrei örökséget, a tőle kapott dús kincseket megőrizzük, és az ilyen és hasonló kórustalálkozókon közkinccsé tegyük.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. A 45 éves ünneplő Siófok Női Karnak szívből gratulálok, kívánva továbbiakban is eredményes, közös munkálkodást; sok szép élményt adó dalt.

A jubilálóknak, a szereplőknek és a kedves közönségnek a következő koncerten felhangzó műveken keresztül lelki gyarapodást, kellemes délutánt.

Elhangzott 2016. november 5-én a Siófoki Női Kar 45 éves jubileumán.